Örömmel jelentjük be, hogy mostantól időnként jelentkezünk könyvajánlókkal és olvasmányélmény-beszámolókkal! Olyan pszichológiai témájú műveket mutatunk be, amelyek elgondolkodtatnak, inspirálnak, vagy éppen gyakorlati eszközöket adnak a kezünkbe.
A sorozatat Jakobovits Kitti Irodalomterápia című könyvével indítjuk.
Miért szenvednek annyit a legnagyobbnak írók?
Ha szórakoztató irodalmat olvasok, az olyan, mintha netflixeznék?
Mi történik velem, ha pont egy olyan könyvet olvasok, mint az aktuális problémám?
Ha van komfort-karakterem, hajlamosabb vagyok elmenekülni a problémáim elől?
Mi történik az agyunkban, amikor valamit szépnek találunk?
Van-e különbség aközött, hogy valami csak szórakoztat, vagy tetszik is?
Aki “olvasásfüggő’’, annak nem mennek jól az emberi kapcsolatai? Mitől függ az, hogy egy mű valakit megérint, meghat, másból meg utálatot vált ki? Miért segíthet az egyik szöveg valakinek, miközben egy másik embert pedig hátráltat?
Miért utálják annyian a verseket és mitől foszt meg minket az, ha elutasítunk valamit, amit nem értünk?
A könyvben - az irodalomterápiás módszertan bemutatása mellett - az előbb feltett kérdésekre is kaphatunk néhány magyarázatot.
A kedvcsináló első bekezdés után leszögezném: nem hiszem, hogy egy könnyed olvasmány, de senki nem is ígéri ezt. Ismeretterjesztő jellegű könyv, amit épp ezért, mivel szaknyelvi fogalmakat felsorakoztatva és elmagyarázva egy módszer működését mutatja be, nem is lehet úgy végigdarálni, mint egy regényt. Hiszen egy történet sosem lehet tárgyilagos, viszont egy tudományos szöveg mindig tárgyilagos kell, hogy legyen. Épp ezért lehet sokak számára unalmas egy tudományos szöveg olvasása, hiszen abban nincs cselekményszál.
A narratíva pedig fontos emberi szükséglet: az egész életünket, emlékeinket úgy rendezzük sorba, mintha egy folytatásos történet lenne, amiben egymásból következnek az események. Ez ad az életünknek jelentést, és ahogy ezt történetet fejünkben szervezzük, úgy formálódik az önmagunkról és másokról alkotott kép is.
Aki fenyegető életeseményt, traumát él át, ott nagyon gyakori, hogy az az életesemény nem illeszthető ebbe a narratívába, mert logikusan nézve annak a történésnek nem lenne lehetséges megtörténnie, ez pedig együtt jár azzal, hogy negatív gondolatokat és érzéseket élhet át az ember.
Mégis, kinek szól a könyv: ez az, ami nincs meghatározva, ugyanis egy olyan ember számára, aki pusztán kíváncsi, túl száraz lehet az olvasmány, aki viszont a szakmai oldalról közelíti meg, (mert kutatója az irodalomterápiának vagy csupán érdeklődik, hogy alkalmazhatná ezt a módszert a mindennapi munkájában), annak pedig lehet, hogy nem elég szakmai, nem elég tudományos. A könyv szerzője pszichológusként irodalomterápiás eszközöket is alkalmaz az üléseken. Aki azt várja, hogy egyéni ülések történeteit olvashatja végig esettanulmányként, csalódni fog. Ugyan olvashatók a szerző saját pszichológusi munkájából példák, ezek csak a szemléltetést segítik. Viszont azt is fontos tudni, hogy aki az irodalomterápiát a saját bőrén szeretné megtapasztalni, valószínűleg mindig más élményre számíthat, hiszen más lesz a tapasztalat, ha egyénileg vagy csoportban vesz részt egy ilyen alkalmon, más lesz, ha iskolai, könyvtári, kórházi keretek közt vagy pszichológussal együtt dolgoznak a szövegekkel, és ismét csak más lesz attól függően, hogy mi a fókusza a csoportnak, például a felnőtté válás vagy épp a kiégés.
Ne bátortalanítson el senkit, hogyha ismeretlen szó szerepel a szövegben. A szerző elmagyarázza a szakkifejezéseket, így pedig már könnyebben követhetővé válik a gondolatmenete. Bár Magyarországon csak néhány éve kezdett ismertté válni a módszer és kifejezetten irodalomterápiával foglalkozó művekből is kevés érhető el magyarul, évről-évre nő az alkalmazóinak a száma. Így valószínűnek tartom, hogy olyan emberek fogják ezt a könyvet forgatni, akik maguk is szívesen írnak vagy olvasnak, és ezt életük meghatározó részének tekintik.
Ha csak beleolvasunk ebbe a könyvbe, bizonyára találunk benne olyan mondatokat, amik elképesztenek, reményt adnak, megnyugatnak vagy egyenesen idegesítenek minket. Összefoglalva, ami hatást gyakorol ránk és kivált belőlünk valamit. Az irodalmi szövegeknek pedig fokozottan a sajátossága, hogy a kiváltott hangulat nagyon könnyen bevonhatja az embert, ráadásul ilyenkor az átéléshez az összpontosítás és a figyelem vezetésének egy szándékos és kevésbé automatikus szintjét kell alkalmaznunk.
A könyv alcíme, A könyvespolcod pszichológusszemmel az értelmezésemben a következőt takarja: ha elolvastuk ezt a könyvet, és szeretnénk a saját olvasási szokásainkat megvizsgálni, akkor új információkat érthetünk meg magunkról: például van-e kedvenc műfajom, miért kifejezetten azokat a műveket szeretem? Van-e olyan műfaj, amit ki nem állhatok? Ha szívesen olvasok, vajon mi a funkciója ennek az életemben?
Az olvasás mellett az alkotás (itt kifejezetten az irodalmi művek alkotása) az idők kezdete óta lehet jótékony, akár terápiás hatású - és azt hiszem, ezt nem egy olvasó és szerző is tapasztalta a saját bőrén. Az irodalomterápia célja viszont az is, hogy ezeket a jótékony hatásokat ne bízzuk a véletlenre, hiszen ha megismerjük annak a mechanizmusát, hogy mikor és miért tud jól hatni egy-egy szöveg, akkor már célzottan előidézhetjük azokat a helyzeteket, amikor ez a terápiás hatás érvényesül.
Reméljük, tetszett a cikkünk és hasznodra volt! Ha tovább olvasnál, böngéssz blogbejegyzéseink vagy Instagram-posztjaink között! Úgy érzed, segítségre van szükséged? Keresd bátran pszichológusainkat! Ha pedig érdekel, hogy hogy zajlik a tanácsadás folyamata, mire készülhetsz az első találkozásnál, olvasd el kapcsolódó cikkünket!
Comments